(1498.) Ez

Martino kapitány a vár kapujában ült a lován, mögötte a lovasai várakoztak. Martino türelmesen hallgatta a boszorkányt.

Az semmi újat nem mondott, tudta, hogy a kormányzó elméje megbomlott, és ő a biztos halálba lovagol a csapatával. De ő tudott valamit, amit a boszorkány nem: nincs választása.

A fehér kövek vakítóan verték vissza a napfényt, Martino lova horkantott, ő előre szegezett tekintettel hallgatta az öreget, akinek poros palástja a földig ért, a szakálla fehér volt, a tekintete meg meleg. Szerette a boszorkányt. Az apjánál is jobban. Szerette a bölcsességét, a derűlátását és az egyszerűségét, ahogy a világot szemlélte.

Az öreg tett még egy utolsó kísérletet, hogy visszatartsa.

Martino lenézett rá.

– Mennem kell. Hova tartoznék hűséggel, ha nem ide?

Kategória: .

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s