(1500.) Rokonság

Mirtill lehajtott fejjel lépett ki a kunyhóból, a kezével védte a hasát a visszacsapódó ágaktól, és csukott szemmel várta, hogy a reggeli harmat az arcába fröccsenjen. Nem aludt éjszaka. Grobot négyszer is felébresztette, őt nem zavarta a szél, csak morgott neki, hogy hagyja már, aludjon ő is.

A vihar kételyt ébresztett Mirtill szívébe, a hetedik hónapban volt, a fővárosba akart menni, de Grob nem engedett neki; maradtak. Jó volt Grobbal a három év a hegyen, nem járt arra senki: a Fiurt hágónak félelmetes híre volt. Babona fészkelte be magát az emberek szívébe.

Mirtill feljárt oda, ott nem hiányzott annyira az a valami, ami a szívét üressé tette.

Tudta, hogy veszélyes lesz a szülés. Sok anyát látott végleg a szülőágyban maradni. Grob mondta, hogy ő segít majd, meg hogy ne aggódjon, de Grobnak fogalma sem volt arról, mit kell tennie; a veszély nagyságát meg végképp nem értette, és neki egy anya halála semmit nem jelentett.

Még Mirtillé sem.

 

A hágó felé indult, nem vízért, a hasa görcsölt, egyedül akart lenni, hátha az enyhülést hoz. Tudta, hogy a nap a hegy mögül fog felkelni, de csak órákkal később, a félhomályban keményen csapta az ösvénynek a lábát, és lehajtott fejjel lépkedett a kopár sziklák felé. A narancssárga, bő ruhájában volt rajta, Grob már nem mert neki szólni, hogy ne vegye fel, hogy csak feketét és barnát hordjon, mert mióta a gyereket várt, átszállt rá a hatalom, és ezzel Grob nem tudott mit kezdeni; ezért úgy csinált, mintha nem így lenne.

Grob nem tudott írni. Volt esze, de a korlátait nem tudta ledönteni.

Weissenfol professzor először kérte Mirtillt, később könyörgött neki, maradjon az egyetemen, tanítani ugyan nem taníthat, de kutasson, írjon könyvet a narválokról, vagy csináljon bármit, csak nem menjen el Grobbal. Még a kezét is megkérte. De Mirtill követte Grobot, és nem bánta meg.

Addig a napig.

 

Az éles, hideg sziklaperemre ült, a ruhája sarkát gyűrögette, kislány volt megint, aki a piac sarkán állva nézi, ahogy az idősebb fiúk felkapnak egy almát, elrohannak vele, az árus meg szitkozódva rohan utánuk.

Az apja szerint túl okos volt erre a világra. Ezt azelőtt mondta, hogy zarándokútra indult, hogy találkozzon a pápával – és ahonnan soha nem tért vissza.

Erős rúgást érzett a hasa jobb oldalán, aztán a balon is; mindketten mozdultak, egymás után, ahogy szoktak. Grobnak nem mondta meg, hogy ikreket vár: boszorkánynak nézte volna. Talán meg is öli.

Weissenfol professzor minden érve lepergett róla, de az utolsó szavai mégis elérték. Azt már nem neki mondta, az egyetem folyosóján álltak, aznap indultak Grobbal, a professzor elfordult tőle, legyintett, és az orra alá mormolta, hogy micsoda átok ez Mirtillnek.

A professzor nem hitt átkokban, rontásokban meg effélékben, de alázattal állt az emberi sorsok előtt. Elengedte Mirtillt, feladta a harcot, hagyta, hogy felmenjen a hegyre egy hozzá méltatlannal, gyereket szüljön, tízet, és aztán úgy haljon meg, hogy egy könyvet sem olvas el, és egy emberrel sem beszél évekig; a tehetsége meg közben porrá válik. Az a tehetség, amitől ő megszédült; és mindenki tanszéken.

Fel kellett állnia. Az ikrek összepréselődtek és mocorogni kezdtek. Mirtill nyújtózott, helyet adott nekik, és várta a napot, hogy az megsüsse az arcát, és boldoggá tegye.

 

Gyerekkorában látott egy fiút a piacon, az almalopók között, egy magas, vékony fiút, keskeny hosszúkás arccal. Az a fiú mindig őt bámulta. De soha nem ment oda hozzá. Aztán egy nap örökre eltűnt.

 

A nap nem akart felkelni, Mirtill türelmetlen lett, a szemét behunyva várta már az érzést, nem akarta, hogy ez is elvesszen, ez jó volt mindig, most is legyen jó.

 

Elsírta magát. A könnyei a szájába folytak, nem mozdult, hagyta, hogy a zokogás rázza, akarta, hogy kimenjen belőle a valami, nem tudta mi, csak feszítette; de nem enyhült.

Tudta, hogy nem fog enyhülni. Eltört valami.

 

Kényelemben és bőségben éltek. Grob vadászott és kecskéket tartott, havonta lement a vásárba, ott mindent megvett, ami kellett. De Mirtillt nem engedte. Mirtill három éve csak Grobbal beszélt.

Egyszer papírt és tintát hozatott, először tudományos értekezéseket írt, aztán naplót kezdett vezetni, érzésekről, vágyakról és a szépségről, amire vágyik.

 

Aztán Grob egy nap elégette az egészet.

Akkor tört el valami.

 

A hágó felé indult, csak sajtot hozott magával, a folyó mentén fog haladni, így vize lesz, és úgy számolta, hogy tíz nap alatt eléri az első falut.

Hacsak Grob utol nem éri, és meg nem öli.

 

Mirtill arcát elérte a nap, széles mosolyt varázsolt rá, leszárította a könnyeit, és narancssárgával borította be a sziklákat. Nem állt meg. Az első nap kritikus lesz. Talán az első kettő. Grob keresni fogja, és ha át mer kelni a hágón, akkor utol fogja érni.

 

Két napig tartott az ereje, hidegek voltak a reggelek, a ruhája átázott, kimerülten tartotta a kezét a hasán, aztán meztelenül állt a napon, libabőrösen, pőrén testben és lélekben, és nem érzett elég erőt magában az úthoz.

Valahogy mégis mindig megjött az az erő. Előjött belőle. És nyolc nap után elérte a falut.

Ott halt meg két hónap múlva szülés közben.

 

.

 

Grob északról közelítette meg a sziklák alatti részt, mert a medvék már elindultak, hogy róják a semmire sem jó köreiket a bocsaikkal. El akarta kerülni őket, egy hím többször megkergette, mintha csak játszana vele, felmerült benne, hogy levadássza, úgyis fél éve nyaggatta már a fogadós egy szép medvebőrért. Az a nőstény, ami leütötte, két napja tűnt fel a környéken. A nagy tó alatti erdőből jöhetett át két boccsal és olyan dühhel, hogy a többi medve a folyó felső szakasza felé húzódott. Grob nem ájult el az ütéstől, felugrott egy ágra, aztán egészen a fa csúcsáig mászott, és reggelig nem mozdult. A medve nem jött vissza. Nem így szokták. Hátulról csapta fejbe, ahelyett, hogy a nyakára fogott volna, Grob hálás volt, hogy élt, és értetlen, mert a medve nem harapta meg, nem maradt a fa alatt és nem jött vissza.

A medvék nem így vadásznak.

Lüktető fejjel ért haza, látta, hogy Mirtill nem aludt otthon, újra kimosta a sebét, aztán a hágó felé indult. Nem látszódtak a nyomok, három hete szárazság volt, az ösztöneit követte, és Mirtill történeteit. Mindig figyelt, amikor Mirtill mesélt, szerette, hogy okos és büszke, és a várandóssága óta elmaradó szóáradat megrémítette. Tudta, hogy baj van. Most mégis a határig kellett elmennie. Mirtill elhagyta és a hágón át menekül.

Játszva utol fogja érni.

Grob nem lépte át a vonalat, ami a babonát a valóságtól elválasztotta. Helyette a folyónál tutajra szállt, leereszkedett az alsó gázlóig, és a hegyet megkerülve indult a legközelebbi falu felé. Úgy számolta, hogy két nappal előzi majd meg Mirtillt, megalszik addig az egyik házban, mind jól ismerték őt, csak tőle vettek vadhúst, mióta az öreg Kentrall befejezte a vadászatot, aztán az életét is tavaly tavasszal.

Az ötödik napon érte utol a medve. Megint hátulról ütötte le. Követi őt. A medve. Követi őt, és már másodszor vadászta le hátulról, pedig két boccsal haladt, és azok szórakozásból is zajt csapnak. És mégis elkapta. És úgy, mint legutóbb, most is csak egy ütés, és utána semmi. Továbbsétál.

Ez nem medve, hanem az ördög.

 

A falu határában megszédült, a fejfájás nem enyhült, a vérzés elállt ugyan, de a seb erősen lüktetett. Homályos szemmel nézett körbe. A falu közepén lakott egy gyógyító asszony, oda tartott, de nem érte el a sárga falú házat. Az öreg Kentrall háza előtt esett össze. Már halott volt, amikor a feje nagyot koppant az úton.

 

.

 

Weissenfol professzorhoz csak az ikrek születése után két héttel érkezett meg a levél. A levélhordó a Hort utcába vitte az üzenetet.

A professzor csapatot szervezett bábából, orvosból és néhány katonából. Egy vadász vezette őket, aki amúgy is a hegyek közé tartott. Tizenhat napban határozta meg az út idejét. Tizennégy nap alatt érték el a falut.

Az ikrek egészségesen csüngtek dadájuk mellén, Mirtillt rég eltemették, nem is emlékeztek már rá. Azonnal beleegyeztek, hogy magával vigye a gyerekeket. Három napig pihentek még, aztán visszaindultak a fővárosba.

 

A professzor rezidenciája a Horta utca közepén állt – kastély volt a kastélyok között. A kilencvenkét éves anyja a kapuban várta őket; pedig már hét éve nem mozdult ki a szobájából. Ő nevezte el az ikreket, szoptatós dajkát szerzett, és két fiatal lányt, akik felváltva voltak a gyerekek és a professzor mellett. Weissenfol professzor a Mirtill és a Grob neveket adta volna a gyerekeknek, de az anyja más nevet akart, és a professzor végül fejet hajtott az akarata előtt. Hrob és Hroba néven keresztelte őket a pap. Olyan néven, mint előttük még soha senkit.

A professzor anyja hat év múlva ment el. A professzor két évre rá követte, az alapítvány pedig, amire az ikreket bízta, délre, egy jómódú családhoz küldte őket. Az úton egy rablóbanda támadt rájuk, kirabolták a szekereket, az utazókat megölték, négyen menekültek csak meg, ők a hegyek felé vették az irányt; arra akartak visszajutni a fővárosba. Egy idősebb nő már az első éjszaka megfagyott, a fehér hajú férfi meg, aki nem kapott súlyos sebet, egy vízmosásba esett. Az ikrek otthagyták. Otthagyták, és eltűntek az erdőben.

Csak nyolc év múlva jöttek elő, akkor, amikor Hroba már nyolc hónapos terhes volt.

 

.

.

.

 

 

Százharminc méterre és két centire volt a nyitott kapu bal szárnya kastélytól. Grob tartotta a lézeres távmérőt, Mirtill a korlátnak támaszkodott, ásított és nem leplezett unalommal nézett az ébredő park irányába. Reggel hat óra múlt. Gyorsan végeztek a felméréssel; így is tervezték, Mirtill terhesgondozása tízkor kezdődött, aztán ebéd a szülőkkel a Kelly’sben, a beépített szekrényt meg majd hatkor rakja be a szerelő.

Egy másik államban találtak csak asztalost, aki fával dolgozik, ragaszkodtak hozzá, és ő ezt az időpontot adta meg. Grobnak nem volt a legjobb, a praxisában felhalmozódtak a feladatok, be akart menni, de Mirtill ragaszkodott hozzá, hogy együtt felügyeljék a beépítést. A szekrény  majd az ikrek szobája feletti vendégszobába kerül, egy titkos átjáróval az alsóbb szintekre. Grob találta ki és tervezte meg – Mirtill szerint gyerekes volt az egész. Banális. Ezt a szót használta.

Grob ráfordult a négysávosra, ami kivitte őket a városból, a keze Mirtill combján pihent, Mirtill a hasa alatt fonta össze az övét, a hatodik hónapban volt, már erősen gömbölyödött. A szülész szerint nagyok lesznek a babák.

A házuk a zsákutca végén, a Greenpack lakópark büszkesége volt, negyed hektár erdő közepén, négy szint, nyolcszáz négyzetméter – minden természetes anyagból.

Grob lelassított a feljárónál, Mirtill közben századszor nézett a telefonjára. Tűkön ülve várta az engedélyt a kormányhivataltól, mert a barátnője hét hónapot várt a válaszra, aztán végül elutasították a Király nevet, azzal az indokkal, hogy egy ilyen utónévvel sérülne a gyerek pszihofejlődése.

Mirtill a Hrob és Hroba névre kért engedélyt. Ilyen nevet még nem adtak senkinek. Grob nem szólt bele, mert Mirtill azt kérte tőle, hogy ő adhasson nevet a gyerekeiknek.

És Grob beleegyezett.