Szerző: Horák Árpád

Fekete karkötő van rajtam ezüst széllel. Az oltárról vettem le három éve. Egy kis, budai lakás egyetlen szobájának sarkában állt az alacsony asztal, az ablakok meg a belső udvarra néztek. Mindenütt töredezett beton. Két rhododendron kaspóban, itt soha nem virágoztak, de zöldet hoztak a szürke mellé. Nem szerettem ott. Miattad mentem, és mégis. Ültem a… Tovább (1025.) Harminc perc →

Hátamon a karod, a szívemben vagy, örökre, mintha ott születtél volna. Csak ülünk. Mondom, hogy csak, pedig ez a minden. Gyereket szülsz nekem, ikreket, mi lehet ennél több? Csak a szemed. Fejed az ölemben, a hátadon fekszel, ring a csípőd. Hintázol. Ezért szerettem beléd. Senki sincs, aki úgy hintázna, mint te. És a szemed miatt,… Tovább (1024.) Rebecca 12 →

Muszáj hinned! Téglavörös portól koszos kabátban lépj előre, várd a reggeli napra válaszoló seregélyfelhőt, és nézd magad, ott, ahol nem vagy: szárított lóhúsként kilapított lelked legmélyén. A kék nem kell ma, jöjjön a zöld, vagy a sárga, ha a szíved arra visz, hagyd másra a kételyeket, indulj, hogy megérkezz valahova. Csak egy kis lépés. Tényleg.… Tovább 1023. nap →

Reméltem, hogy egyszer eljössz, és azt mondod, hogy minden rendben van.

Várta a napfelkeltét, - Priece azért érkezett egy órával előbb, hogy lássa. Tizenkét éve Carmen mutatta meg neki, és Priece azonnal függő lett. Nem a romantika vagy a természet ébredése vagy más effélék érdekelték. A sebesség; az fogta meg. Állt a sivatagi út szélén, és csodálta, hogy a nap egy rakéta sebességével emelkedik a horizonton,… Tovább 1021. nap →