A séta a motortér felé indul. Etel látni akarja az imádott cicalányát. Mirci továbbra is az olajosflakonok között fekszik. A hátán a bőr folyamatosan rángatózik. Álmodik.
Etelnek vissza kell fognia magát, hogy ne érintse meg, és megszólalni is csak hallótávolságon kívül szólal meg. Nem akarja felébreszteni. – Szerintem felépül – mondja – szerintem is – válaszol az ALANY.
A fedélzet korlátjánál az ALANY az első néhány napjáról mesél a szigeten. Arról, hogy hogyan találta meg a barlangot, a vizágyról, a dzsungelszakácskönyvről, a madarakról, amiket megfogott a hálóval, hogy aztán megsüsse, és megegye őket. A tóról, aminek hűs vize volt, a vízesésről, a napirendjéről, arról hogy minden nap figyelte őket, és már akkor észrevette, hogy Etel elkülönül. Etel a jobb oldalán áll, mindkét kezével erősen kapaszkodik az ALANY felkarjába, és a fejét a vállára hajtva, félig lehunyt szemmel hallgatja őt. A sziget romjait nézve arra gondol, hogy ez valamikor a paradicsom volt. És most? Csak pár szikla, és talán Susan nyughelye is.
– Hogy hívják az ikertestvéredet? – kérdezi az ALANY. Etel felkapja a fejét, és a szemébe néz. – Aki eltűnt a szigeten. – Etel csak néhány másodperc után válaszol. – Susannek.- Az ALANY hümmögéssel, és bólintással nyugtázza a Susan nevet. – A szeme – Mondja az ALANY – a szeme szomorú. – Igen – gondolja Etel – A szeme az szomorú.
Horák Árpád 