Etel anyja nyilvánvalóan ugrásra készen várt, mert a hívás után egy perccel már feltűnik a motorcsónak. Legalábbis egy világító lámpa a sötétben. Etel anyja az egyetlen járható utat választja, nem ugrik át a szigetre, hanem beleereszkedik a vízbe, pont, mint az ALANY, és a sziklához úszik. Etel a kezét nyújtja neki, és ahogy az arcára néz, a vaksötétben is meglátja a könnyei csillogását. Etel könnyei is azonnal elerednek, és vaskapocsként ölelkezve vadul zokogni kezdenek. A könnyeiket nyelve, egymás szavába vágva, hisztérikusan mondogatják egymásnak, mintha a másikat meg kellene győzni, vagy az elsőre nem értené meg, hogy Susan nagyon hiányzik nekik, és örökké szeretni fogják.
Hatvankettedik nap
Horák Árpád 