Én is mindenre emlékszem, mondja Etel édesanyja. A mosolyodra, amit annyira imádtam. Az erős kezedre. A puha szádra. Arra, ahogy magadhoz húzol. A szemedre. Ahogy mesélsz lelkesen. A határozottságodra. Az empátiádra. Mindenre emlékszem. Arra, hogy mennyire vártam, hogy újra lássalak. És a tó vizére, ami feketének látszott. Aztán a felismerésre is emlékszem, amikor szembesültem azzal, hogy mi történt. Aztán a kétségbeesett keresésre. De nem találtalak. Így csak a kétségbeesés maradt. Aztán a szomorúságra, hogy végleg elvesztettelek. A félelemre, hogy mi lesz velem egyedül. Aztán az első évekre. A sok örömre, amit kaptam. És arra, hogy bárhogy is lesz, soha nem adom fel.
Hetvenkettedik nap
Horák Árpád 