Kilencvenegyedik nap

Az átlátszó üvegen keresztül nézed. Valójában nem is üveg. Húsz milliméter vastag plexi. Nagyon jó minőség. Semmi hiba, teljesen áttetsző, semmi opálos torzítás. Bent egy ápolónő mozog magabiztosan az ágyak között. A haja fekete, és a konty méretéből ítélve, amibe feltűzte, nagyon hosszú lehet. Meglát téged, ahogy az üvegfal másik oldalán állsz. Megáll és rád mosolyog. Tudja, hogy tökéletes a hangszigetelés, ezért nem is próbál beszélni. Továbbra is mosolyogva néz téged, és kérdőn széttárja a kezét. Te a tőle jobbra lévő ágyra mutatsz. Az ápolónő arcán még szélesebb mosoly terül el, ahogy a kiságyhoz lépve kiemeli a mélyen alvó babát, és az ajtóhoz indul vele. Te is elindulsz, és amikor egyszerre éritek el a csak belülről nyitható ajtót, felemeli az addig a babán nyugvó tekintetét, és anélkül, hogy bármit is mondana, a kezedbe adja. Csillogó szemmel veszed át a kis szuszugó csomagot. Csak fogod, és bámulod. Nem tudsz mozdulni. Megszületett a fiad.