Túl fáradt vagyok. Már duplán látom a dolgokat. Az utolsó körben már csak támolyogtam. Inni sincs erőm, pedig a víz egy karnyújtásnyira van. Csak a fejemet forditva nézek hátra, és újra a barlang belsejében eredő patakot figyelem. A forrástól egy méterre a víz már jéggé van fagyva. Tűz nélkül nincs esélyem. Ha elalszom, nem kelek fel többet. Néhány óra alatt halálra fagyok. Hát ennyi volt. Kétszáznégy holdtölte. És nem látom többet Zoét. Megpróbálok felemelkedni a barlang közepén lévő ovális szikláról, hogy újra körözni kezdjek. De a lábaim már nem engedelmeskednek. Mennyi rossz döntést hoztam! És még én akartam egy törzset vezetni! Magamra sem tudok vigyázni! Újra megpróbálok lábra állni, hogy a mozgás felmelegítsen. Nagy sóhajjal veszem tudomásul, hogy ez nem sikerül. Az elmúlt huszonnégy órát intenzív gyaloglással töltöttem, hogy a mozgás melegen tartson, és ne fagyjak meg. De az erőm a végére ért. Hetvenkét órája nem aludtam, és nem ettem. A törött lábam újra feldagadt. Teljesen ki vagyok merülve. Enyhén előre dőlök, és újra összekoccantom a két követ a vizes fűcsomó felett. Láttam már embert, aki így gyújtott tüzet. Újra koccannak a kövek. Semmi. Érzem, hogy már feladtam. Na, még egy utolsót!
A kövek már nem érik el egymást. Nem koccannak össze. Ahogy közelebb hajolok a vizes fűcsomóhoz, elveszítem az egyensúlyomat, és térdre esek. A jobb lábszáramban lévő csont reccsenését már nem hallom. A fejem ernyedten a mellkasomra hanyatlik. Teljesen előre dőlök, a vállam előre esik, a légzésem lelassul és egyenletessé válik. Elalszom. Néhány óra van hátra az életemből.
Horák Árpád 