– Dobog a szívem! – Zoé rajtam fekszik, és a mellkasát a fejemnek préseli. – Megtennéd, hogy lejjebb csúszol egy kicsit? – Dobog a szívem! – Ismétli meg Zoé, és esze ágában sincs megmozdulni. – Észrevetted, hogy a sír, ahova a halottakat temetjük, és a sír, amikor csorog a könnyünk, az ugyanaz a szó. Ha valakit sírba teszünk, sírunk. – Zoé lejjebb csúszik, és amikor a szánk egy vonalba kerül, finoman beleharapok az ajkába. Zoé vadul visszaharap, aztán a számból ömlő vért kiszivja a sebből. – Inkább csókolj meg! – próbálkozom. Semmi hatás. Visszacsúszik a fejemre, majd a mellkasát újra a hozzám préseli. – A szűz hó – folytatja a szóelemzést – Azt jelenti, hogy még senki nem lépett rá, senki nem járt arra. A szűz lány ezek szerint azt jelenti, hogy senki nem lépett még a virágoskertjébe, senki nem járt arra! – Érzem, hogy a teste rázkódik, ahogy kuncog – Ezek szerint – mondja, miközben újra lecsúszik, és az arcunk egy vonalba kerül – ezek szerint, Te ráléptél az én virágos kertemre! – Mindkét kezével a hajamba túr, és közben a szemeit forgatja. A gondolatai messze járnak. – Mintha visszatért volna az ősz! – Az idő valóban megenyhült. Mannon jóslata a kemény télről sehol. Visszatért az ősz. Napok óta a fennsíkon tanyázunk Zoéval. Távol a barlangok feszültségétől. – Fél holdtölte. – Igen – És indulunk! – Igen. – Anyád büszke lenne rád! Hogy saját törzsed lesz! – Hogy jutott ez most eszedbe? – Neked nem jut eszedbe édesanyád? – Ritkán. Rég meghalt, tudod. – Nem olyan rég! – Édesanyám Atos öcsém szülésébe halt bele. Nem szoktunk erről beszélni. – Én nem halok meg, ugye? – Ahh, már értem! Zoé fél a szüléstől! – Zoé! Minden rendben lesz! – A bal oldalamra fekszem, és a könyökömre támaszkodva nézem Zoét. A hátán fekszik, és a halál gondolatára bepárásodott szemei, mint két hatalmas, gyönyörű gyöngy, csillognak a mellettünk mindjárt kialvó tűz lángjának fényében. – Mannon majd mindenre ügyel – próbálkozom – Mannon akkor már nem fog élni, Hanának pedig az első szülése lesz! – Fejét a vállamhoz szorítja. Jobb kezemmel végigsimitom a haját, majd az egyre keményedő pocakját kezdem simogatni. – Befonjam a hajad? – Zoé hirtelen élénkül fel, és eltökéltnek látszik . Nem zavarja, hogy sötét éjszaka van. Mögém ül, és bőszen nekiáll. A hajunk egyforma hosszú, mégis gyorsan végez. Aztán nagyon elégedetten az eredménnyel, visszabújik mellém.
Közvetlenül napfelkelte előtt vagyunk. A lángok egyre kisebbek, ezért felkekek, és néhány ágat dobok a tűzre. Reggelig kitart. Zoé a farkasokról kérdez. Hogy átkelnek-e a folyón. Csak ritkán, válaszolom. Elmesélem neki, hogy apám gyakran elvitt a Farkasok völgyébe, és sokszor láttam farkasanyát a két kölykével játszani. Ahogy tereli őket. Tanitja őket vadászni, harcolni. Láttam, hogy fárasztjak ki a szarvasokat felváltva üldözve, hogy aztán osztozzanak a zsákmányon. Hogy hogyan rejtőzködnek, hogyan gondolkodnak. Hogy holdtölte idején kiszámíthatatlanok és vadak lesznek. És hogy ok nélkül nem támadnak. És hogy közösen nevelik a kölyköket. Minden nőstény átadja a tudását. Ami olyan, mintha már bennük is lenne, csak fel kell éleszteni, mint parázsból a tüzet.
Még napfelkelte előtt elindulunk. A folyóhoz tartunk. Nem a gázlóhoz. A folyó egy gyorsabb folyású, mélyebb részéhez viszem Zoét. Bartal törzse nem halászik. Amit tudok, Agatonnál tanultam. Hogy kell hálót fonni, hova kell kifeszíteni, és hogy hogyan kell a kifogott halat elkészíteni. Nincs hálóm, megmutatni nem tudom Zoénak, csak mesélek neki róla. Közben a folyó partjára állok a dárdámmal, és rövid időn belül kifogom az aznapi ebédet. Zoé, mióta tudja, hogy költözünk, úgy szívja magába az információt, mint egy szivacs. Most is bőszen segédkezik. Megpucoljuk a halakat, és elindulunk vissza a fennsíkra. A nap szikrázóan, már már melegen süt, elfeledtetve velünk, hogy a tél közepén járunk. Zoé a bal oldalamon jön, bal kezemmel átkarolom a vállát, Ő pedig lazán nekem támaszkodik. Andalogva megyünk, Zoé keze gyakran téved öntudatlanul a hasára. Többször megállunk, és egymás felé fordulva átöleljük egymást, és csak állunk, szó nélkül, az ösvény közepén, a kopasz fák alatt. Az erdő csendes. Minden nagyon békés. Semmi nem zavarja meg a nyugalmunkat. Lassan érünk vissza. A fennsíkon lévő tisztáson én tüzet rakok, Zoé betakarózik a farkasbőrökkel, és engem figyel. Néha felélénkülve mesélni kezd, néha csak néz a semmibe. Ha engem hallgat, akkor is gyakran elkalandozik a figyelme, és váratlanul teljesen oda nem illő kérdéseket tesz fel. Ahogy a tüzet rakom, és közben figyelem Őt, feltűnik, hogy az arca kissé fel van dagadva. Szinte észrevétlenül. De a szeme kissé összenyomódik. A gyönyörű barna szeme kisebbnek látszik.
– Fiú lesz! – Szólal meg teljesen váratlanul, és oda nem illően. – Nem! Lány lesz! – Mondom én azonnal. Csak bámuljuk egymást hosszú ideig, majd Zoé, többször bólintva, mintegy megerősítésképpen, megismétli – Fiú lesz! – Felállok a tűz mellett, és értetlenül nézek Zoéra. – Nem! Lány lesz! – Erősen myomom meg a szavakat. Olyan erős a tudás bennem, hogy egy cseppnyi kétségem sincs. Egyszerűen biztos vagyok benne, hogy lányunk lesz. Zoé magabiztossága meglep. Nem szokott tévedni. Zoé egy hirtelen mozdulattal feláll, a farkasbőröket a háta mögé dobja, és nagyot dobbantva a jobb lábával, megismétli – Fiú lesz! – Csak állunk egymással szemben, mindketten értetlenül, és csak nézzük egymást. Majd én lassan Zoéhez lépek, közvetlenül előtte letérdelek, és a derekát átkarolva a fülemet finoman a hasához szorítom. Zoé felhúzza a ruháját. Magához enged. Ahogy a ruha felcsúszik , és a fülem a forró hasához ér, az egész testemet elönti a boldogság. Hirtelen nem tűnik fontosnak, hogy fiú lesz, vagy lány, összeolvadok Zoéval. Hosszú percekig maradunk így, Zoé áll, felhúzott ruhával, én előtte térdelve ölelem a derekát, fejemet a hasához szorítva. Aztán lassan kibontakozunk az ölelésből, hogy a farkasbőrökbe burkolózva újra átöleljük egymást, ezúttal már a tűz mellett ülve.
Zoéban ott a boszorkányvér. Mannon Zoé apjának az anyjának az anyjának az anyja. Ráadásul Zoé egyik húga, Hana lesz a törzs következő boszorkánya. Illetve az én törzsemé. Mannon szerint. És most már szerintem is. Zoé megérzései, csakúgy, mint az enyémek, szilárdak. Soha nem tévedünk, és egészen a mai napig, mindig mindenben egyetértettünk. Eddig. Sok sok holdtölte óta így van ez. Ebben láttuk mindig is összetartozásunk egyik bizonyítékát. Sokáig mindketten azt hittük, hogy a törzs minden tagjának ilyen erős, és pontos megérzései vannak. Aztán kiderült, hogy ez közel sincs így. Mannon, Zoé, Hana és én. A mi négyesünk az, aki rendelkezik ezzel a képességgel. Más nem. Senki. És most úgy tűnik, hogy egyikünk tévedni fog.
Horák Árpád 