A farkasok elvonulása után, amikor megnyugszanak a kedélyek, Kadával újra a folyóhoz indulunk halat fogni. Kada az út alatt ismét történeteket akar hallani. Főleg más törzsek élete, de legfőképpen a lányok érdeklik. Milyenek ott a lányok, hogy gondolkodnak, vannak-e olyan szépek, mint Ai. Még bele sem melegszem a történetbe, amikor elérjük az ösvénynek azt a pontját, ahonnan messze északra ellátni a ritkuló fák között. Kadával egyszerre lassitunk le, majd egymást kérdezzük, hogy az a felhő, az előbb is ott volt-e, ahol most van. A felhő jóval sötétebbnek, és sokkal közelebbinek tűnik, mint az imént. Arra jutunk, hogy nyilván az előbb tévedtünk, és a felhő már az előbb is közel volt, mert ilyen ütemben nem közeledhet. Ahogy megállunk, hogy a felhőt figyeljük, jeges szél csap az arcunkba. A hirtelen feltámadó szél úgy rázza, a már levelüket vesztett óriási fákat, mint holmi zsenge fűszálakat. Kada nyugtalanul toporog mellettem, én pedig gyors fejszámolást végzek: hogyha mégsem tévedtünk az előbb, és a felhő ilyen sebességgel közelít, akkor előbb elér bennünket, minth mi barlangot. Márpedig nem tévedtünk. A szélvihar állandósul, és olyan hideg, hogy teljesen merevvé teszi az arcunkat. Ez egy hideg, nagyon nagy sebességgel közeledő vihar. Olyan, amilyet még sohasem láttam. Mannon, te vén boszorkány! Jön az átkozott teled!
Zoé már eloltotta a tüzet, és indulásra készen várnak Aijal. Mindhárman feszültek a közelgő vihar miatt. Zoé a legnyugtalanabb. A tisztás szélén áll, a haja vadul lobog. Ahogy meglát, egyből félrevon, és újból elmondja, hogy rossz előérzete van. Szerinte valami baj közeleg. Én nem érzek semmit, és bár az egészet a várandósságának tudom be, próbálom megnyugtatni. Az orkánszerű szélben alig halljuk egymást. Kadáék után indulunk, akik már a barlang felé tartanak. Úgy tűnik, hogy én vagyok egyedül nyugodt négyünk közül. A vihar el fog érni bennünket rövidesen. És? A barlang közel van. Nem értem, hogy mi a probléma. Zoé mindkét kezét a ruhája alatt tartja, és előre görbitett vállal, enyhén előre dőlve halad előre. A szél, ami északról kap hátba bennünket, időnként fordul, és az arcunkba csap. Időnként hátra nézek, és látom, hogy túl lassan megyünk. A tempónk gyors, de nem futunk. A vihar, ami rövidesen elér bennünket, egy már teljesen feketének látszó felhőt tol maga előtt. Na ebből lesz hó! Az égbolt, lassan felét elfoglaló felhő éjszakai sötétségbe borítja a tájat. Ijesztő. Ai hátrafordul, és kiált valamit, de a szél elviszi a hangot. Nem lesz hó. Tévedtem. Sokkal rosszabbat hoz a vihar. Minden hópehely jéggé fagyva érkezik a viharos széllel, és amikor a szél fordul, mint ezernyi éles kés, hasitja az arcunkat. Zoé egy farkasbőrt próbál a feje köré csavarni, hogy védje az arcát, de ebben a hatalmas szélben ketten is csak nehezen boldogulunk. Közben látom, hogy Kada jobbra fordul az ösvényen, és a rövidebb utat választja a barlanghoz. Nem lesz ez így jó, gondolom, mert ennek az útnak van egy olyan szakasza, ahol egy szakadék mellett, az erdőből kiérve, teljesen ki leszünk szolgáltatva a szélviharnak. Az erdő viszonylag szélvédett részén is neki kell feszülnünk a szélnek. Mi lesz, ha nem véd bennünket semmi? Aztán Zoéra nézve úgy döntök, hogy mégis jobb a rövidebb út, ahol gyorsan elérjük a barlangot, mert Zoé, aki minden helyzetben higgadt, és azonnal dönt, most elképesztően nagy feszültségét áraszt. Érzem ezt, és kezd rám is átragadni, bár az okát továbbra sem értem. A sziklaperemnél, ahol egy szakadék húzódik közvetlenül az ösvény mellett, átkarolom Zoét, és keményen tartom, nehogy egy széllökés megbillentse. Kadáékat figyelem, ahogy Aijal gond nélkül átjutnak a veszélyes szakaszon, és amikor arra gondolok, hogy ez sima ügy lesz, csak túlaggódtam, na pont akkor kapunk oldalról egy olyan széllökést, hogy mindketten a szakadék felé sodródunk. Már már a szakadékba lök bennünket a vihar, amikor váratlanul szélcsend lesz, de csak kettőt tudunk előre lépni, amikor minden eddiginél erősebben csap le ránk. Na itt van a baj, amiről Zoé beszélt, gondolom, és érzem hogy nem tudunk ellenállni a széllökésnek. Egy, még jobban felerősödő lökés, átlök bennünket a peremen, és látom, hogy pont az alattunk tátongó szakadék legmélyebb pontja felett vagyunk. A szakadék széle alatt egy méterrel egy szikla áll v alakban, aminek a lábamat nekitámaszva, ellenállhatok a szélnek. Egy lépést kell csak ehhez előre lépnem. Közben szorosan fogom Zoét, aki a vészhelyzetre reagálva elfelejti minden aggodalmát, és teljes erejével segít a szél elleni küzdelemben. Együtt tesszük meg a szükséges egy lépést. Az egy méteres zuhanás után próbálom a lábam keményen megvetni a sziklán. Más esélyünk nincs. Alatta már csak a szakadék van. Ahogy Zoéval összefonódva eléri a lábam a sziklát, a jobb lábam megcsúszik a már jegesre dermed mohán, és egy mélyedésbe vágódik. A hirtelen beállt szélcsendben, ami a csak következő, még nagyobb roham előtti pihenő, hallom, hogy a lábam nagyot reccsen, és érzem, hogy a jobb lábszáramba fájdalom nyilall. A következő szélrohamot már a fák között vészeljük át, mert Kada visszatér, és mindkettőnket kiemel a mélyedésből, és gyorsan elérjük az erdő szélét, annak ellenére, hogy én a bal lábamon ugrálok. A jobb lábszáram furcsa szögben áll. Zoé és Ai, többször sokat sejtető pillantásokat váltva, nézegeti, miközben én Zoét figyelem, aki bár néhány másodperce még életveszélyben volt, most már az én törött lábammal törődik, láthatóan azon gondolkodva, hogy mi legyen. Később elmondja nekem, hogy az első gondolata az volt, hogy hogyan fogunk így fél holdtölte múlva elköltözni. Zoé, mint mindig, most is azonnal dönt, és Aijal a barlangba indul, hogy Mannont elhozza. Mindketten tudjuk, hogy nem mozdulhatok addig, amíg Mannon nem kezeli a törést, mert az hetekkel hosszabbítaná meg a felépülésemet. Kadát is küldöm velük, de Ő velem marad, és mellém húzódik, hogy melegitsen, mert a nagy szélben tüzet rakni nem tud. A barlang közel van, így rövidesen Hana érkezik, Bartallal és Aszterrel. Mannon nem jött. Nem örülök, hogy Hana fog kezelni, de mint később megtudom, Mannon két napja fekszik. Nem hajlandó felkelni. Hana, mint számomra villámgyorsan kiderül, kiválóan érti a dolgát. A csontot a helyére teszi, bekeni valamivel a lábam, amitől hűvös érzés jár át, behatolva egészen a csontig, aztán szorosan átköti, és két nap pihenőt ír elő. Addig nem léphetek a lábamra. Ezután Aszter és Bartal felkapnak, és barlangba visznek. Zoé, az arcán nyugodt mosollyal, a bejáratnál vár.
Horák Árpád 