Még a barlang száját sem érem el, amikor magamhoz térek a hidegtől. A szél úgy vág be a barlangba, mintha eldöntötte volna, hogy elrontja a napomat. Viszonylag gyorsan vagyok képes megtenni az utat a viharos ellenszélben az erdő széléig, és a fák közé menekülök. Egy hatalmas fa mögött keresek menedéket, de a törzse szinte semmi védelmet nem nyújt az állandóan forgó széllel szemben. Megnézem a kis zsákot, amit Bartaltól kaptam. Vizes tömlő, tűzgyújtó, szárított hús. A vizes tömlő keményre fagyott. Talán harminc métert tettem meg. Még soha nem volt ilyen hideg. Soha. Hogy még véletlenül se legyen kétségem afelől, hogy ez így van, a szél fordul, és egy hatalmas adag jeges havat vág az arcomba. Azonnal megvakulok egy időre. A fa felé fordulva, és az arcomat teljesen eltakarva várom, hogy a szempillámra fagyott hó a testmelegemtől leolvadjon, de az ehhez szükséges idő túl soknak tűnik, úgyhogy elindulok, hogy ne fagyjak meg, és vakon tapogatózom a következő fáig. Közben az egyik szememet képes vagyok már félig kinyitni, és a következő fa törzsének viszonyatos védelmében töltött rövid idő után már látok is valamit. Szomjas vagyok a kétnapos tánc után, de a jéggé fagyott hóból képtelen vagyok letörni egy darabot. A szerencse siet a segítségemre. Ahogy botorkálok tovább a tomboló hóviharban, a vállam egy ágnak ütközik, és leverek néhány jégcsapot. Ez egyiket felemelve a számba teszem, és szopogatni kezdem. Közben a szél váratlanul eláll, csak a hó esik tovább, de az hatalmas pelyhekben. Kihasználva, hogy újra látok, a ruhám alá nyúlok, és fekete bőrszijakat találok, bőrszíjakat, amiket Aszter tett oda, közvetlenül az indulásom előtt. Ezeket a szijakat a harcosaink követésére használjuk havas időben. Ezek szerint Aszter holnap utánam indul. Talán arra gondol, hogy a húgát is kíséri egy darabon. Ez legvalószínűbb. Felkötök egyet a szijakból a mellettem lévő ágra, és úgy döntök, hogy a legrövidebb utat választom a gázlóig. Nem ez a legkönnyebb út, de ebben a hóviharban minden út nehéz, és az idő a legfontosabb tényező most. Minél hamarabb el kell érnem a barlangot. Elindulok újra, és eltökélten haladok tovább. Útközben néhány jégcsapot elszopogatva, viszonylag gyorsan élérem a gázlót. Már ami látszik belőle. A folyót vastag hó réteg fedi. Ahogy megállok, hogy megnézzem, melyik pont a legideálisabb az átkeléshez, ólmos fáradtság tör rám. Az eddigi út sokkal többet kivett belőlem, mint gondoltam, és még csak félúton járok. Érzem a hosszabb pihenő csak rosszat tenne, ezért nekivágok a gázló keleti oldalának. Simán kelek át a folyón.
Miután a folyó másik partján is elhelyezem Aszter számára az ideális átkelési pontot mutató jelet, és visszafordulok a folyó felé, akkor látom meg, hogy mekkora baj van. A víz, teljesen irreális módon, nem azon az oldalon mosta alá a havat, ahol én gondoltam. Hanem éppen a másik oldalon. Ott, ahol én is átkeltem, és pont ott, ahol Asztert és Zoét is át akartam vezetni. Az elvékonyodott hóréteget elnézve, csoda volt, hogy engem is elbirt. Aszter, aki jóval magasabb mint én, és nehezebb is, már nem biztos, hogy átérne. Ha valamilyen oknál fogva Zoéval együtt kell átkelnie, akkor szinte biztos, a folyóba zuhannak. Kétségbeesetten nézem a másik oldalon hagyott jelet, és próbálok valamit kitalálni, hogy ne kelljen visszamennem. Amikor látom, hogy nincs más megoldás, és visszaindulok, minden lépés fizikai fájdalom a lelkemnek, mert tudom, hogy nem a jó irányba megyek, és az erőm fogytán. Ahogy átérek, dühösen rángatom a bőrcsíkot, amit az imént kötöttem oda jó erősen, hogy még véletlenül se essen le. Annyira feszült leszek, hogy mozdulatlanná kell vállnom egy időre, hogy lehiggadjak, mert érzem, hogy vadul kalapál a szívem. Néhány nagy sóhaj után is csak többszöri próbálkozásra jön le az ágról az rohadt jel, engem pedig elkap a teljes kétségbeesés, hogy nem lesz erőm eljutni a barlangig. Átkötöm a jelet a megfelelő helyre, és magamba zuhanva indulok újra neki a gázlónak, ezúttal kicsit feljebb, kicsit nyugatra az első átkelés helyétől. De nem vagyok elég éber, és későn reagálok az alattam megroppanó hóra, és úgy zuhanok a folyóba, mint egy darab kő. A víz nem mély, de jéghideg, és ahogy a lábam a folyómedernek ütközik, érzem, hogy nagy baj van. Olyan fájdalom hasít a jobb lábszáramba, hogy felkiáltok, majd gondolkodás nélkül, szinte menekülve mászok vissza a dárdám segítségével a hófalra, és egyből indulok a part felé, mert tudom, hogy ott van az élet. Ha itt maradok, a fagyhalál vár rám. Gyorsan lábra állok, illetve csak állnék, mert ahogy a jobb lábamra támaszkodom, az alám fordul, és ahogy elesek, a hó újra beszakad alattam, és ezúttal a hátammal érve el a vizet, újra a folyóba esek. Az életösztönöm utolsó szikráival mászok újra vissza, minden lépésnél iszonyú fájdalmat érezve, és ezúttal hasra fekve, villámgyorsan a partra kúszok. Tüzet kellene raknom, de akkor szembesülök vele, hogy a kis zsákom, amibe a tűzgyújtó volt, és amit a hátamra kötöttem az indulás után, a folyóba veszett a második zuhanásnál.
Azonnal indulok tovább a barlang felé, nem állhatok meg, tudom jól: megfagynék. A dárdámra támaszkodva bicegek, minden lépés fáj, a ruhám külső rétege pillanatok alatt kőkeményre fagy, és még csak az út felénél tartok.
Felnézek az előttem magasodó hegyekre, Zoéra, és a születendő babánkra gondolok, és összeszorított foggal elindulok felfelé az ösvényen. Nem állok meg a barlangig.
A barlangot meglátva boldogság tölt el, és arra gondolok, hogy miután tüzet raktam, és megszabadulok a vizes ruhámtól, milyen jó lesz végre aludni a meleg farkasbőrök alatt. Amikor az ovális szikla előtt meglátom a jellegzetes félkör alakú tűznyomot, már tudom, hogy ebből nem lesz semmi. És ez volt az első pillanat, amikor azt gondoltam, hogy feladom. Ilyen tüzet a Vértörők raknak. Számtalanszor láttam már a nyomaikat. És ha ők itt jártak, akkor mindent elvittek, ami a barlangban volt.
Ahogy beljebb lépek, egyből látom, hogy a barlang teljesen üres. Igazam volt. Nincs itt semmi. Se fa, se élelem, se farkasbőr… A barlangban körbe nézve végiggondolom a helyzetemet, és úgy döntök, hogy a végsőkig küzdeni fogok. Zoé egy nap múlva itt lesz. Csak addig kell kibírnom!
A barlang hátsó részében eredő forráshoz sántikálok, és teleiszom magam friss vízzel. Én egy teljes napot jöttem. Zoét Aszter vezeti, és Ő a tánc után evett és pihent. Gyorsabban fognak ideérni, mint én. Nem kell egy napot sem várnom.
Horák Árpád 