Frissen ébredek, és ahogy kinyitom a szemem, látom, hogy Zoé már ébren van. Engem néz, és mosolyog. Úgy aludtunk, ahogy szoktunk, szemben egymással, ölelkezve. Zoé feje olyan közel van az enyémhez, hogy amikor megmozdulok, az orrunk összeakad, amitől Zoé mosolya még szélesebb lesz. Játékosan az orrába harapok, amit csillogó szemmel vesz tudomásul, és eszében sincs elhúzni a fejét, inkább a szájával megkeresi a számat.
Közben hallom, hogy a többiek megjöttek. Nyilván sokat aludtam. Mindenki izgatottan, egymás szavába vágva meséli az úton történeteket. Mi lett volna, ha még valami érdekes is történik? Nem kell felnéznem. A hangokból be tudom azonosítani, hogy mindenki itt van. Kilencen vagyunk. A törzs. A TÖRZSEM!
A barlang leghátsó sarkában fekszünk, balra tőlünk a forrás, ami a folyamatos csörgedezésével megadja a barlang alaphangját, amit most a hangos beszélgetés teljesen elnyom. Fölöttünk, jó három ember magasságban a barlang különlegessége, és fő jellemzője: a négy kijárat a tetőn. Ebből hármat most, teljesen eltömött a hó, de a negyediken besüvit a szél, jelezve, odakint tovább tombol a kegyetlen tél. Atos, aztán később Hana is többször megközelit bennünket, aztán mivel látják, hogy nem akarunk még felkelni, visszatérnek a többiekhez, a barlangnak abba a részébe, ahol a barlang olyan magas, hogy a teteje sötétbe burkolózik, és aminek a közepén a hatalmas ovális szikla van. A szikla körül gyűlnek össze a többiek, lobog a tűz, és mindenki lelkesen meséli az élményeit. A barlang, amibe harminc ember is kényelmesen elfér, de akár ötvenen is aludhatnak, ez a barlang lesz a szállásunk tavaszig, amikoris elkezdjük a kunyhók epitését a folyó partján, s gázlótól keletre, közvetlenül az erdő mellett.
Nincs kedvem felkelni, jólesik Zoé meleg testét ölelni, és a kezem, ahogy a hasára teszem, olyan könnyűvé és nehézzé válik egyszerre, ami egy eddig még nem tapasztalt különleges élményt ad, hogy szinte Zoéhez vagyok ragadva. A kezem a hasához tapad, mégis úgy érzem mintha csak leheletfinoman érinteném. Zoé keze az enyémen pihen, és ez az új póz, ahogy fekszünk, mióta Zoé babát vár, mindkettőnknek nagyon tetszik. Közben a szabad bal kezemmel Zoé hosszú hajával játszom, amire oda sem figyel. Szeme a semmibe réved. Mintha kikapcsolt volna. Nem tudom, hogy hol járnak a gondolatai, de nem akarom zavarni, úgyhogy nem teszek semmilyen hirtelen mozdulatot, csak a haját babrálom tovább. Zoé figyelme lassan visszatér hozzám a semmiből, és egy széles mosollyal jelzi, hogy itt van, és figyel rám. És hogy szeret.
Felkelünk, mert Atos úgy köröz körülöttünk, mint egy éhes héja, ami épp az áldozatára készül lecsapni. Ahogy a többiekhez érünk, Atos egyből félrevon, hogy elmondja, nincs minden rendben. Túlzottan nem vagyok meglepve, nem gondoltam, hogy minden oké lenne. A kérdésemre, hogy mi a gond, Atos elmondja, hogy a készleteink csak öt napra elegendőek. Ha drasztikusan lecsökkenti a fejafagot, akkor is maximum két hét. Ez tényleg nem jó hír, gondolom, mert a tél még akár egy teljes holdtöltéig kitarthat. A nagy hidegben pedig kockázatos csökkenteni az élelem mennyiségét, mert túlságosan legyengülhetünk.
Holnap vadászni megyünk, döntöm el. Nem én persze, bár Hana szerint három nap múlva tökéletes lesz már a lábam, amit én kétlek, de Hanának ezt nem mondom, csak megköszönöm neki, amit értem tett. ( A lábam három nap múlva egyébként teljesen rendbejött, és életem végéig nem volt vele több gondom!) Leont és Etét intem magamhoz, és utasítom őket, hogy holnap reggel induljanak vadászni. Ete tapasztalt vadász, tudja, hogy ilyenkor a szarvasok elbújnak az erdő mélyén, lehetetlen megtalálni őket, mert nem mozognak, és így nem hagynak nyomot. A farkasok plusz veszélyt jelentenek, jó ideje éheznek, és az ő területükön fognak mozogni. Ete a fejét vakarja, és tanácstalanul néz, de megnyugtatom, hogy én is tudom, hogy a vállalkozás majdnem teljesen reménytelen. Szólok Atosnak, hogy egyelőre ne csökkentse az ételadagokat, várjuk meg, amíg a vadászok holnap visszatérnek. Atos figyelmeztet, hogy ha a vadászok zsákmány nélkül térnek vissza, akkor már csak egy hétre lesz elegendő az élelem csökkentett adagban is. Bólintok neki, hogy tudom. Atos ezt tudomásul veszi, és megy a dolgára. Ebédet fog főzni nekünk.
Zoé jön hozzám, és mondja, hogy már milyen jól sántikálok. Elmondom neki, hogy hogy állunk élelemmel. Ő már most csökkentené az adagot, mondja, biztos benne, hogy a holnapi vadászat sikertelen lesz. Óriási szerencse kellene ahhoz, rátaláljanak a szarvasokra az erdő mélyén. Erre még a farkasok sem képesek.
Zoé visszamegy a húgaihoz és Enidhez, én Leonnal és Etével próbálok holnapra valamiféle stratégiát kidolgozni, de semmi ötletünk nincs. Etével jól tudjuk, hogy mi a helyzet, az esélyünk nulla, és még véletlenül sem jutna eszünkbe elindulni vadászni ilyenkor, ha nem lenne muszáj. Ete azt mondja, azt az elvet fogják követni, ami ilyenkor az egyetlen, de minimális esélyt adja, hogy körkörösen fognak haladni, bízva abban, hogy szerencséjük lesz. Ete szerint nem lesz. Osztom a véleményét, értelmetlen az egész, de nincs más megoldás, valahonnan élelmet kell szereznem, ami kitart tavaszig.
Később a lányok kimerészkednek a hóviharba, és visszatérésük után arról számolnak be, hogy az ösvények járhatatlanok, a szél vadabbul fúj minden eddiginél, a hó továbbra is esik, és soha nem tapasztalt hideg van kint. Ez nyilván így is van, mert utána jó ideig nem hajlandóak elmozdulni a tűz mellől. Zoé, aki Eniddel nem ment ki az ikrekkel, most a húgait melengeti. Nagyon belejött!
A délután békésen telik, senki nem aggódik a másnapi vadászat miatt, mi Zoéval visszavonulunk, és késő estig beszélgetünk. Mindenki sorra elalszik, én táplálom a tüzet, és úgy tűnik, mintha a vihar is kicsit alábbhagyna. Legalábbis a felettünk lévő bejáraton nem fütyül olyan vadul, mint ahogy reggel tette.
A földön ülök, Zoé előttem a hátát nekem támasztva, és lassan ringatózunk. A barlang csendes, a szelet alig halljuk, csak a forrás csobog úgy, mintha sohasem akarná abbahagyni. (Reggel kiderül, hogy a szél még véletlenül sem fúj kevésbé, csak már a negyedik kijáratot is teljesen betemette a hó.)
Nem vagyunk álmosak, Zoével korán keltünk, csendesen beszélgetünk. Tervezgetjuk a jövőnket. Amikor a babánkra terelődik a szó, megint kiderül, hogy nem ugyanúgy gondoljuk, mert Zoé szerint fiú lesz, szerintem meg lány. Zoé elintezi az egészet azzal, hogy tévedek, aztán csendesen elalszik az ölemben. Én még egyszer jól megrakom a tüzet, aztán én is elalszom.
Horák Árpád 