Zoéval hajnalig beszélgetünk. Hátul fekszünk, a szokásos helyünkön, messze a tűztől, a négy felső kijárat alatt. Halljuk, ahogy süvít az újra feltámadó szél. Az egyik kijáratot szabaddá tettük Aszterrel, hogy ki tudjunk mászni farkastámadás esetén, és a barlang tetejéről nyilazzuk le őket. A farkasok támadni fognak, ez nem kérdés. És mi legyőzzük őket, ez sem kérdés.
Zoéval látjuk, hogy a szabaddá tett kijáraton a szél időnként havat sodor be a barlangba. Mintha itt bent is esne.
Zoé a Mannontól kapott botjával bújik be a takaró alá. Most is azt ölelgeti. Nagyon boldog. Mannon ezzel a gesztussal elismerte, hogy különleges képességekkel rendelkezik. Amit mindketten tudtunk ugyan, de ez azért így mégis más. Zoé a botot szorosan magához ölelve fekszik mellettem, és mesél nekem. Szeretem, amikor mesél. Most főleg Mannonról és az ikrekről mesél, arról hogy Mannon mennyire törődött velük, amikor még kicsik voltak. A barlang középső részéről idehallatszó beszédfoszlányokból tudjuk, hogy a többiek sem alszanak. Mindenkire nagy hatással volt ez a nap. Aszter és Hanga érkezése, Mannon végleges távozása, és a három új boszorkány. Illetve négy. Az egész napra csak Atos aggodalma vetett árnyékot. Már csak három napra van élelmünk, mondogatja.
Zoé most Amarantáról kezd el mesélni. Amióta Zoé is anyai örömök elé néz, közelebb került az anyjához. Néhány megnyilvánulásából lehet érezni, hogy hiányzik neki Amaranta figyelme és szeretete. Az ikrek mintha jobban bírnák az anyjuk távollétét. Mindenesetre Zoé gyakran és nagy szeretettel beszél az anyjáról. A fáradtság legkisebb jelét sem fedezzük fel magunkon, pedig rövidesen felkel a nap. Közben Lola babája sír fel a barlang másik végében, Zoé felkel, hogy megnézze, mi történt. Rövidesen visszatér, és közli a rendkívül fontos hírt: éhes a baba. Zoé bebújik a takaró alá, és hozzám simulva a kezemet a hasára húzza. Így alszunk el akkor, amikor a nap első sugarai bevilágitanak a felső kijáraton.
Az ég felhőtlen. Szikrázóan süt a nap. Bár ez a napsütés semmit sem enyhít a szinte már elviselhetetlen hidegen. Zoéval mászunk ki a negyedik kijáraton, és élvezzük a napsütést. Zoé szerint ez a hely szuper, tökéletesen rálátni a barlang szájára, és csak a barlangból lehet megközeliteni. Valóban ez a helyzet. Ez még Vértörők elleni harcban is jól jöhet.
Sokáig maradunk, figyeljük az erdőt, és a folyót, ami tiszta időben jól látszik. Minden fehér. A fák levéltelen ágai, a föld, de még a fenyők is. Mintha valaki mindent jéggel borított volna be. Ai mászik utánunk, kíváncsian figyeli, hogy mit csinálunk, aztán megöleli Zoét, majd bejelenti, hogy ehetünk, Atos üzeni.
Lemászunk, és csatlakozunk a tűz körül ülő törzshöz. Zoé leül a többiek közé, én állva maradok, és a elmondom a többieknek, hogy úgy döntöttem, Lolát befogadjuk, így mától teljes jogú tagja a törzsnek. Ete vág egy fintort a hírre, de a többiek csak tudomásul veszik, hogy ez van. Ai puszit nyom Lola arcára, elveszi tőle a babáját, és mellette ülve ringatni kezdi. Hát! Kada, testvérem! Nálatok sem kell sokat az utódja várni, az egyszer biztos! Lola, bizonyítva, hogy mindent ért, csak nem beszél, csorgó könnyekkel, némán mered rám, olyan hálás tekintettel, amiből ezer köszönömre is futná.
A következő bejelentésem már nem ilyen népszerű. Mától csökkentett adagokat kapunk, addig míg sikeresen nem vadászunk. Zoé és Lola kivétel, ők továbbra is a szokásos módon esznek. Holnap Aszterrel ketten vadászni megyünk, és nem jövünk vissza addig, amíg nem ejtünk el valamit. Zoé feláll, és felajánlja, hogy Ő is a csökkentett adagot eszi, de a törzs egy emberként inti le: Te babát vársz, egyél rendesen. Senki nem örül, de Kada az egyetlen, aki ezt szóvá is teszi. Nem nekem szól, Ainak panaszkodik, hogy hogy gondolják azt, hogy Ő nem annyit eszik, amennyit akar. Ai egyből nekiadja az ebédjéből még meglevő húst, amit Kada boldogan tüntet el a hatalmas gyomrában. Ai belekarol Kadába, úgy figyeli, hogy az átszellemült mosollyal rágcsál. Kada boldog. Ai is az. Letöröl egy morzsát a szerelme szájától, aztán visszatér kedvenc elfoglaltságához: Lola gyerekéhez.
Ahogy figyelem a reakciókat a hírre, hogy éhezni fogunk, úgy látom, hogy mindenki elfogadja, hogy ez a helyzet. Az éhezés nem probléma. A hideg és az éhezés együtt a probléma. De a tél, reményeim szerint, rövidesen véget ér, és akkor élelmünk is lesz újra elegendő.
Mikor azt gondolom, hogy ez mára pont elég a törzsnek. A törzsemnek. Na akkor derül ki, amit amúgy is tudtunk, hogy Lola tud beszélni! Jellegzetesen északi módon beszél, erősen megnyomva a szavak végét, és közben vadul gesztikulal. Zoénak magyaráz, aki folyton felém int, de ez nem nagyon tetszik Lolának. Végül úgy tűnik, hogy elfogadja, amit Zoé mond, mert oda jön hozzám, és láthatóan küszködve megszólal: – Absa gyere velem! – Lola villámgyorsan öltözik, a babáját, akinek még mindig nem tudjuk a nevét, Zoé kezébe nyomja, aki sugárzó arccal veszi át a kis csomagot, Lola pedig látható türelmetlenséggel vár rám a barlang bejáratánál. Ahogy odaérek egyből rángatni kezdi a ruhám, sürgetve engem, hogy menjek már gyorsabban. Lola vezet, nyugatról kerüljük meg a hegyet, majd egy félórás gyaloglás után, Lola egy sziklafalon kezd felfelé mászni. Én tudom, hova megy. Oké. Na de Ő honnan tudja? Van itt egy barlang. Egy szerelmesek barlangja típusú barlang. Gyakorlatilag megközelithezetlen. Én ismerem, de honnan ismeri ezt Lola, aki messzi északról jött?
A barlangban sok kérdésre választ kapok. Például arra, hogy jó ötlet volt-e Lolát befogadni. Jó ötlet volt. Nagyon is jó ötlet volt. Rohadt jó ötlet volt! A barlang ugyanis tele van bőrökkel, fával, és élelemmel. Minden itt van, ami a mi barlangunkból eltűnt. És így már világos, hogy a Vértörők miért nem jöttek el a barlangunkhoz. Mert nem tudták, hogy itt vagyunk! Mert valaki, aki öntörvényű, erős és okos, megelőzte őket. Látta, hogy jönnek, és kipakolta a barlangot. Megmentett bennünket. Egy nagy harcos, egy kiváló stratéga, aki tudta, hogy ezen MINDEN múlhat. És Lola azért ismeri ezt a helyet, mert Ő ennek a férfinak a párja, és a gyerekének az anyja.
Mindenki várakozással telve várja, hogy elmondjam, mi a fene is folyik itt. Ugyan, mit akart Lola? Ezért, ahogy a barlangba lépek, minden szem rám szegeződik. Nem mondom el, hogy mi történt, csak a három öcsémnek szólok, hogy öltözzenek, mert elmegyunk. Én Zoéhez lépek, megcsókolom az arcát, és a fülébe súgom: – Ellák fiát dajkálod! –
Horák Árpád 