(122.) Kikenc holdtölte 32. rész

– Amaranta! – Bartal kérdésnek szánja, mégsem úgy mondja ki a nevet. Amaranta mellett áll, lustán a dárdájára támaszkodva. Amaranta az egyik alsó barlang bejáratánál térdel, és már a negyedik vesszőt lövi ki. Ez is mellé. Bartal a fejét csóválja. Amaranta feláll, de nem néz rá. – Nézd azt ott! – mutat Bartal az egyik farkasra a négy közül, aki a barlangot kerülgeti. A farkas lelógó fejjel, és folyamatosan összeakadó hátsó lábakkal vág át éppen előttük, lassan mozog. – Nem éri meg a reggelt. Éhen fog halni. – Amaranta Bartalnak támaszkodik, és nagyot sóhajt. Még mindig nem szól semmit. A farkast figyeli, aki eléri az erdő szélét. De ahelyett, hogy a kacsázó járásával eltűnne a fák között, visszafordul. Amaranta Bartalra néz, aki már folyamatosan csóválja a fejét. A farkas jó harminc méterre van tőlük, és egyenesen feléjük tart. Amaranta újra megfeszíti az iját, és kilő egy újabb vesszőt, ami rövid surrogás után a farkas előtt vágódik a hóba. A farkas nehézkesen megkerüli, és továbbra is feléjük tart. Bartal dobásra emeli a dárdájat, de nem dobja el, mert először farkas csipője erősen kileng, majd a hátsó lábai végképp összegabajodnak, és előttük néhány méterrel összeesik. Bartal nézi, ahogy megpróbál lábra állni. Többször is próbálkozik, sikertelenül. – Ez itt fog nekem éhen halni! – Bartal három lépéssel eléri a földön fekvő farkast, és egy határozott mozdulattal a nyakába szúrja a dárdáját. Az állat  csak egyet vonaglik. Amaranta követi Bartalt, kezében lövésre készen tartott ijjal. – A másik három elment. – állapítja meg – Talán túlelik a telet! – Talán! – hagyja rá Bartal, de nem sok esélyt lát rá. Az utolsó napjaik ezek. Ha nem kezd enyhülni…

-Ez ugyanaz a falka volt? – Amaranta kérdez, de tudja a választ. – Igen. Az, amelyik pár napja északra ment. Akkor még harmincan voltak. – Bartal lehajol a kimúlt farkashoz, és bundájába túr. Ismét csak a fejét csóválja. – Csont és bőr. Kár értük. Ennek a falkának vége. – Zoé biztonságban van? – Tudod, hogy igen. És rövidesen kitavaszodik. Vége lesz a télnek. Hamarosan. – Továbbra is a barlang előtt állnak. Amaranta már leengedte az iját. Bartal vállát fogja és a fehér fákat nézi. – Hosszú volt ez a tél! – Igen. Hosszú. – Bartal elindul az ösvényig, és közben a nyomokat figyeli. Nagyon sokszor látott már farkasokat. De ilyet, mint ezen a télen, még soha. Lehet, hogy a farkasok végleg eltűnnek erről a vidékről. Körbenéz, mintha válaszokat keresne. – Mind a négy gyerekünk ott van! – vált hirtelen témát Amaranta, a fejével a Farkasok völgyé felé intve. – Hogy jutott ez most eszedbe? – Nem tudom. – Amaranta szomorúan hajtja le a fejét. – Hiányoznak! – Felnőttek. – Átöleli Bartalt, és csendesen áll. – Úgy tűnik, mintha nagyon messze lennének. – Bartal nem szól. – Érted, mire gondolok? – Értem! De ez már az ő életük! – Bartal megfordul, visszamegy a barlangba, magával húzva a farkastetemet. Meg kell nyúzni, gondolja.

– Eltelt három holdtölte, amióta Zoé… Ha megenyhül az idő, át akarok menni hozzá. – Rendben! – Nem bánod? – Nem. Miért bánnám? – Szüksége van rám! – folytatja Amaranta – Nincs szüksége rád. Felnőtt. – Talán egy kicsit – Amaranta hangja elhalkul. – Egy kicsit van, ugye? – könyörgő tekintettel néz Bartalra.

Bartal nem válaszol, csak kézenfogja, és kivezeti a barlangból. A tisztás felé mennek. Ilyen hidegben ez hosszú út. De Amaranta nem érzi hosszúnak. Kitisztul a feje, mire odaénrek. Végig Bartal beszél. A szarvasokról beszél, amik délre mentek. Szerinte vissza fognak térni, ahogy enyhül az idő. Ezt az erdőt nagyon szeretik. Közel van a folyó, és több nagy rét is van itt. Ha ez tél elmúlik, lassan minden visszaalakul majd. De semmi nem lesz ugyanolyan, mint volt. – Mint ahogy nálunk sem! – Amaranta nyugtalanul beszél – Félek! Féltem Zoét! – Mind a négy gyerekünk ott van. Miért csak Zoét félted? – Mert Ő most babát vár! Rá jobban kell vigyázni! – Bartal nem érti, hogy miért, de nem szól. Amarantát nézi, aki négy gyermekszülés után is gyönyörű. Tényleg hervadhatatlan!

A visszaúton már nem kerülnek szóba a gyerekek. Amaranta a tavaszt várja, Bartal a cserenapot. Mintha az előbbi beszélgetés meg sem történt volna. Fáradtan érkeznek vissza. A hó még mindig nagyon nehézzé teszi az előre jutást. A barlangban lobogó tűz melegénel Amaranta Bartalnak támaszkodik, és elcsendesedik. A nyugtalanságát várakozás váltja fel. Nem sürgető várakozás. Békés, nyugodt állapot. Amiben erős vagy. Amaranta visszazökken a mindennapokba. És várja, hogy újra láthassa Zoét.

Bartal nyugtalanul ül a tűz mellett. Amaranta elaludt. Amaranta, az Ő gyönyörű asszonya! Aki nem látja, hogy mekkora a baj! Az ágak vége már fekete. Jól látta ezt a tisztáshoz vezető úton. A nap egyre erősebben süt, olvadni kezdett. Pár nap, és jelentősen enyhülni fog. És akkor a Vértörők elindulnak. És csak idő kérdése, hogy mikor találnak rá Absáékra. És ők csak tízen vannak. Az nagyon kevés, még akkor is, ha mindannyian harcosok. Nagyon veszélyes időszak következik. Összecsapás lesz, ez biztos. Kérdés, hogy mikor. Minél később, annál jobb Absának. De itt most csak a szerencsén múlik minden. Ez nem túl jó. Ahogy enyhülni fog, meghivja Agatont. Ki kell találniuk valamit.

Egy ágat dob a tűzre, amikor a farkasüvöltés felhangzik közvetlenül a barlang előtt. Különösebb izgalom nélkül ragadja meg a dárdájat, és lép ki a barlangból sötétbe. Amaranta azonnal csatlakozik hozzá. Nincs nála fegyver. Belekarol Bartalba, és az arcát nézi a holdfényben. – Nem ölöd meg, ugye? – Nem, ha nem jön közel. – Amaranta a sötét erdőt fürkészi. – Miért jött vissza? – Én sem értem. – Hányan vannak? – Csak egy. – A többi lehet, hogy elpusztult? – Meglehet! –

Egy árnyék válik ki az erdőből, és tart óvatosan feléjük. Bartal nem tesz semmit, csak figyeli. Az árnyék megáll, és őket figyeli. Bartal hátralép, magával húzva Amarantát is. A farkas lépeget velük együtt, tartva a távolságot. Amikor a farkas eléri a barlang bejáratát, nem jön tovább, lefekszik. Aztán már nem törődik az emberekkel. Csak magára figyel. Olyan gyorsan szüli meg az első kölykét, hogy Amaranta először nem is érti, hogy mi történik. Oda akar menni, de Bartal visszatartja. A második kölyök lassabban érkezik. Amaranta végig követi a vajúdást. A második szülés után óvatosan közelíti meg a farkast. Az mozdulatlanul fekszik. Bartal lép mellé, kezében a dárdájával. – Már nem él! –  közli vele. Amaranta  a kölyköket a tűz mellé viszi, és betakarja. Bartalra néz, egy darabig egymás szemébe néznek, aztán Bartal megvonja a vállát, aztán aludni tér. Az ő napja véget ért.