– Absa! Beszélj róla! – Tudod, hogy erről nem szoktunk beszélni! – De most kell! – Zoé hangjában könyörgés van, de határozottan beszél. Akkor ilyen, amikor nagyon fontos neki valami. Csak hosszas hallgatás után válaszolok. – Rendben! – nagyot sóhajtok – Hozom az öcséimet! – felkekek a farkasbőrről, és nagyot nyújtózkodom. A felkelő nap most ér a fák fölé. Gyönyörű napunk lesz. A tetőterasz lejáratánál visszanézek Zoéra. Könnybelábadt szemmel néz rám. A jobb oldalán fekszik, bal kezével a hatalmas hasán. A jobbal épp egy jókora bőrt gyömöszöl a feje alá. – Köszönöm, hogy értesz engem!
– Nem akarok menni! Nem akarok erről beszélni! Meg főznöm is kell! – Atos a földet nézi, közben a jobb lábával a földet rugdossa. Már egész komoly árkot ásott. – Még csak reggel van! Nem kell főznöd! – Kada szól hozzá a témához. A főzésről mindent tud. Leon csak ingatja a fejét, de nem szól semmit. Tudja, hogy Atosnak a legnehezebb mindannyiunk közül. – Atos! Tudtad jól, hogy eljön ez a pillanat! Emlékszel, mit mondott Mannon? – próbálok nem leereszkedően beszélni az öcsémmel. Nem igazán sikerül. Atos nem válaszol a kérdésemre. Továbbra is a földet nézi, és csak morog valamit.
Mannon az elköltözésünk előtt hívott félre bennünket. Órákig beszélt nekünk. Sorba ültünk, félkörben, Mannonnal szemben. Sorban, úgy ahogy születtünk. Én, aztán a balomon Kada, az Ő baljan Leon, végül Atos, a legfiatalabb öcsénk. Először csak mesélt. Apánkról, anyánkról olyan történeteket, amiket mi nem ismerhettünk. Mert akkor, amikor történtek, még nem éltünk. Aztán beszélt apánk apjáról, anyánk anyjáról. Őket is ismerte. De mesélt olyanokról is, akik akkor éltek, amikor még Ő sem született meg. Sok történetet. Vidámat, szomorút. Történeteket az életből. Az életről. És arról, hogy bármi történt is, egyszer már senki nem fog rá emlékezni. Senki. Aztán arról beszélt, hogy anyánk belehalt a szülésbe. Atost megszülte, de Ő nem élte túl. Atos halálsápadtan hallgatta. Aztán Mannon azt mondta, hogy egyszer le kell ülünk négyünknek, és beszélnünk kell anyánkról. Azt mondta, hogy ez fontos. Azt mondta, ha nem beszélünk róla, akkor visszatér. Hiába próbáljuk elfelejteni. Nem fogja hagyni. És erősebb, mint mi. Eszünkbe ne jusson lebecsülni! Atos ezt már nem tudta hallgatni. A kezét a fülére szorította, a szemét becsukta, és előredőlve himbálni kezdte magát. Mannon akkor már csak hozzám beszélt. Absa, mondta. Neked kell ezt majd a megfelelő időben megtenned. Hogy összehivod az öcséidet. De ne feledd, mondta. Ez erőszakkal nem megy. Önként kell jönniük.
– Átmegyünk a kunyhómba, és beszélgetni fogunk. Az anyánkról. – Atoshoz beszélek, de Ő nem néz rám – Ezt a napot erre szánjuk. Az Ő emlékének adózunk. – nem várom meg, amíg Atos reagál bármit is. Sarkon fordulok, és elindulok, nyomomban Kadával és Leonnal.
– Anyánk ugyanúgy kötözött bennünket magára, mint ahogy most Lola kötözi magára a kis Farkast. A törzsben senki nem csinálta ezt. Nem tudom, hol tanulhatta. Talán apánktól. Apánk sokat utazott, és sokat látott, és mindent, ami vele történt, elmesélte anyánknak. Anyánk kiváló lepényt tudott sütni. A legjobbat a törzsben. Emlékszem, hogy ott álltam mellette, és tátott szájjal bámultam. Pici voltam még. Hetven holdtölte sem telt még el az életemből. Csak álltam ott, és néztem, Ő pedig csak mosolygott rám. És mindig adott a forró lepényből. Nagyon hiányzik. – Az utolsó, nem teljesen odaillő mondat után mély csend üli meg a kunyhónkat. Zoé, aki az ölembe hajtja a fejét, úgy fekszik mellettem, megsimogatja az alkaromat, jelezve, hogy tudja, hogy milyen fontos mondat hangzott most el. Már órák óta mesélek. Kada és Leon nyugodtan hallgatnak. Érzem, hogy szeretik az anyánkat, még ha semmi emlékük nincs is róla. Semmi. Még Kadának sincs. Igazság szerint nekem is csak alig. Inkább képek, mint történetek. Arról, hogy mindig mosolyog. Arról, hogy hogyan néz apánk után, amikor az egy hosszabb útra indul. És az öleléséről. Ha megölelt, nem kellett szó. Tudtam, hogy szeret.
Atos lép be a kunyhónkba. Félszegen mozog. De már nem kerüli a tekintetemet. Zoé félig felülve a jobb kezét nyújtja felé, és Atos, miközben elhalad mellettünk, megfogja, és finoman megszorítja, aztán leül Leon mellé. Csak hallgatunk. Zoé kicsit följebb húzza magát az ölemben, és közben úgy vájja belém a körmét, mintha át akarná szúrni az izmaimat. Zoé tekintete elfelhősödött, amikor Atos nélkül tértem vissza. Ez rossz hír. Atos a kulcsfigura. Ha nem is minden rajta múlik, de nagyban befolyásolja, hogy az a rémálom visszatér-e. Hogy lesz-e még olyan a családban, hogy egy nő belehal a szülésbe. Ha nem beszélünk róla, ha nem emlékezünk meg róla, jó eséllyel visszatér. A három boszorkány érkezése megrémitette Zoét. Hiszen Ő lehet a következő. És most Atos itt van. Aki a születése pillanatában vesztette el a mindenki számára a legfontosabbat. Az édesanyját.
Tovább mesélek. Atos issza a szavaimat. Már régebben is kérte tőlem, hogy meséljek róla. Akkor időnként furcsán reagált erre. Volt, hogy hirtelen felpattant, és otthagyott. Se szó se beszéd. Csak úgy elment. Talán sok volt neki, amit hallott. Most máshogy figyel. Nyugodt alázattal.
Estébe fordul a nap, és én még mindig mesélek. Nem tudtam, hogy ilyen sok emlékem van.
Aztán Kada veszi át a szót. Mindenki döbbenten figyel. Kada? Kada, akit nagyon szeretünk, de nem az esze miatt, nem igazán a szavak embere. Talán ezért is van olyan nagy súlya minden szavának számunkra. Irigységről beszél. Arról, hogy milyen irigy volt azokra, akiknek volt anyjuk. Akiket öleltek. Akiket hazavártak. Akik tartoztak valakihez. Miközben beszél Leon, mintegy bátorítasként, a roppant vállára teszi a kezét. Kada csak beszél. Akkor sem hagyja abba, amikor Hana és Ai lép a kunyhóba. Csendesen jönnek. Egyből érzik, hogy itt valami különleges történik. Kada beszél. Ai leül Kadával szemben, és mosolyogva hallgatja. Kada nagy sóhajjal magához vonja, és kijelenti, hogy ennyit akart mondani. Csend telepszik a kunyhóra. Ai könnyes szemmel emeli rá a tekintetét, aztán mellé ül, és átöleli. Kada bólogat. Már nem beszél, csak a gondolatait helyesli. Leon leveszi a kezét a bátyja válláról, és megszólal. – Nekem nincs emlékem Róla. Nekem nincs emlékem az anyámról.
Horák Árpád 