– Mindig hiányzott! – folytatja Leon. Először a földet nézi, de aztán felemeli a fejét, és körbehordozza a tekintetét. – Apánk ott volt velünk még egy ideig, de ez nem ugyanaz. Persze itt volt nekünk Absa, meg a többi testvérem, de Öt nem tudták pótolni. Amióta van asszonyom, azóta érzem úgy, hogy kerek az életem. – ahogy elhallgat, Atos veszi át a szót, mintha természetes lenne, hogy most Ő következik, és hogy Ő is beszélni fog – Mindig hibásnak éreztem magam! Bárki az anyánkról beszélt, mindig ezt mondta: á, igen, Ő az, aki Atos szülésébe halt bele! Borzalmas volt ezt hallani. Azt kívántam, bárcsak soha ne születtem volna meg! – Hana feláll, és Atos háta mögé megy, és úgy ül le, hogy a hátát a hátának támasztja. Így háttal van nekünk, és nem lát bennünket, de ez láthatóan nem zavarja. – Nekem nem lehet róla emlékem, hiszen aznap amikor meghalt, én aznap születtem meg. Olyan ez nekem, mintha helyette élnék. Ez nagyon nehéz.
Elcsendesülünk. Mindenki a párjával van, mivel Leon asszonya is megérkezik a gyönyörű kislányukkal. Aztán befut Enid, majd Ete is. Késő éjszaka van, mégsem gondol senki alvásra. Megkönnyebbültem, és ezt érzem a többieken is. Amikor már úgy gondolom, hogy vége a napnak és nem érhet bennünket meglepetés, akkor lép be Lola, karjában a kis Farkassal. Közvetlenül mögötte Ellák érkezik. Ahogy leülnek, a kör amiben ülünk, teljessé válik. Mintha csak őket vártuk volna. Mintha tudtuk volna, hogy jönnek. Zoé felül, és átveszi Lolától a gyerekét. Ellák közben letérdel, és a sarkára ül, majd a kezét előrenyújtja. A nyitott tenyerében négy karkötő fekszik. Három fekete barna gyöngyökből készült, egy vörös barna gyöngyökből. – Jó pár holdtöltével idősebb vagyok nálatok, és jól emlékszem anyátokra. Mégsem fogok róla beszélni. Azért jöttem, hogy az üzenetét átadjam nektek. – enyhén megemeli a tenyerét. Minden fej a karkötők felé fordul. – Ezeket a karkötőket az anyátok adta még a szülés előtt apátoknak azzal, hogy ha vele valami történik, adja oda nektek azon a napon, amikor megemlékeztek róla. Anyátok érezte, hogy baj lesz. És nem csak a három szőke boszorkány érkezése miatt. Apátok minden útja előtt rám bízta ezeket, ugyanezzel az utasítással. És ma eljött ez a nap! Absa! Ez a tiéd! – fordul felém. Az egyik barna feketét kapom. – Kada! Leon! – szintén egy egy barna fekete. – Atos! – fordul a legkisebb öcsénkhez – Anyád ezt a karkötőt a vérével festette meg!
Nahát! Ha eddig azt hittük, hogy csend van, akkor nagyot tévedtünk. Most mintha mindenki mozdulatlanná vált volna. Mintha senki, még levegőt sem venne. Atos olyan lassan veszi át a karkötőt, hogy úgy tűnik, mintha nem is mozogna. Hana öleli át, Atos pedig a vállára hajtja a fejét, és a semmibe réved. Hosszúra nyúlik ez a pillanat. Nagyon hosszúra.
A napfelkelte ugyanott ér bennünket. Nem alszunk. Néhányan elmentek már. Kada és Ai még velünk van, és a kunyhónk hátsó sarkában beszélgetnek. Illetve csak Ai beszél, Kada pedig hallgatja. Ellák is itt van még Lolával. Ők sem alszanak. Csak a kis Farkas. Na Ő alszik! Zoé mellkasán fekszik, és békésen szuszug. Zoé most babaültetőnek használja hatalmasra nőtt hasát. Lola időnként megigazitja a fiát, de gyanítom, hogy csak azért, hogy hozzáérhessen. Ellák a dárdája hegyét élezi, de csak hogy csináljon valamit. Zoé nem alszik, de a szeme csukva van. Az arca kisimult. Bal kézzel a kis Farkast tartja, hogy le ne guruljon róla, a másik keze az enyémen. Az alkaromon. Jó érzés, hogy hozzám ér. Így ülünk a kunyhónkban hatan. Illetve heten. És tudjuk, hogy most már minden rendben lesz.
A nap már magasan jár, amikor Zoé elalszik a kis Farkassal a hasán. Én Ellákkal a folyópartra sétálok. A három szőke boszorkány, akik úgy néznek ki, mintha tízezer holdtöltével ezelőtt születtek volna, a falu szélén a fűben ülnek. Mindhárman törökülésben, egymás felé fordulva, úgy, hogy a térdük összeér. Egy kört alkotnak. Egy egységet. Halkan dúdolnak valami fülbemászó dallamot. A törzs minden tagja messziről elkerüli őket. Lola nem tart tőlük egyedül. Ő viszi nekik az Atos által készített ételeket. És a sört. Azt úgy tűnik, a sört nagyon imádják.
Láttam már őket így ülni. Törökülésben a fűben. Hetven holdtölte telt el akkor a szülésem óta. Anyámhoz jöttek. Ő nem félt tőlük. Mellettem állt, a bal kezével a fejemen. – Érzed, hogy jót akarnak? – Érzem! De akkor miért fél tőlük mindenki? – Mert nem értik őket. Mert olyat tudnak, amit senki. Megérzik, ha egy nő a szülésnél bajba kerülhet. És elmennek hozzá. És segítenek, ha tudnak. – És tudnak? – Nem mindig tudnak, Absa, nem mindig. Most menj! A többiek már a tisztáson vannak! – Aaa. Nincs kedvem! – Mert? Azt hittem szeretsz Zoével lenni! – Vele szeretek is. De húgai idegesítőek!
Azért elindulok, de nem túl nagy lelkesedéssel. Az utam a szőke boszorkányok mellett visz el. Nem kerülök, mint a törzs többi tagja tenné. Nem félek tőlük. Valamilyen fülbemászó dallamot dúdolnak halkan. – Absa! – Mannon! De jó hogy jössz! Nincs kedvem az ikrekkel játszani! Inkább veled megyek! Hová mész? – A szőke boszorkányokhoz. – visszafordulok Mannonnal, és várom, hogy végre valami izgalmas történjen. – Te nem félsz tőlük ugye? – Nem. Érzem, hogy jót akarnak. – Mannon hümmög valamit, aztán megszólal: – Nagy törzsfőnök válik majd belőled, Absa! – nem figyelek már Mannonra. A három szőke boszorkányt figyelem. Azok felkelnek, és elindulnak az erdő felé. Arra, ahol a lányok játszanak.
A tisztás szélén érjük utol a szőke boszorkányokat Mannonnal. Nincs nehéz dolgunk, mivel megállnak. Merőn bámuljak a tisztás közepén álló Zoét. Az ikrek Zoé mögé bújva keresnek menedéket. Láthatóan félnek. Zoé is sápadtan nézi a boszorkányokat. Én nem állok meg, kikerülöm a boszorkányokat, és Zoét ösztönösen védve, elé állok. Zoé próbál mögém bújni, de nincs könnyű dolga, mert pont olyan magas, mint én. Zoé hajtott háttal áll, és a két kezével a felkaromba kapaszkodik. Úgy vájja belém a körmét, hogy kiserken a vérem. – Auu! Zoé! A körmöd! – Zoé nem hallja meg amit mondok. A boszorkányokat bámulja. Azok meg Őt. Össze összenéznek, és pusmognak, miközben Zoéra mutogatnak. Hana, akinek visszatért a bátorsága, már nem bújik el. Mellettünk áll, és farkasszemet néz a szőke boszorkányokkal. Azok egyszer csak fogják magukat, megfordulnak, és visszamennek a barlangokhoz. Amikor a lányok kissé lenyugszanak, mi is visszaindulunk. Mannon lép mellém a visszaúton, és közli velem, hogy Absa, ne felejtsd el, hogy az élet előre halad. Utálom, amikor ezt csinálja! Amikor rébuszokban beszél. De nem kell sokat várnom, hogy megértsem. Hogy megtudjam, mire is gondolt. Már másnap megtudom. Aznap születik meg az öcsém. És aznap hal bele az anyám a szülésbe.
Horák Árpád 