Öleltél, mint mókus a fát, az élet ennél közelebb nem hozhatott volna. Éjjel szerelmet szőtt a világ, de te tudtad, hogy nem neked szánt az ég; meg én is. Nem úgy fogtad a kezem.
Értettél. Bólogattál, az oldaladon fekve bontottad a mandarint, aztán gerezdekre szedted és megetted. Néha emelted csak rám a tekinteted, mohón és szomorún; mohón, mert mindent rögtön tudni akartál, és szomorún, mert nem mondtam újat. Csak a világ választott el bennünket, a lelkünk egy maradt. Ugyanolyanok voltunk. Csak Te nem féltél.
Hét év egy árvaházban Varsó mellett. Sztrencsapovkának hívták a kastélyt a faluban. Nem akartam tudni, mit jelent ez a szó. Huszonhét centis vágás volt a hátadon. Végigvezetted rajta az ujjam.
Nem engedhetlek el.
Horák Árpád 