Szerző: Horák Árpád

Vége a csendnek, amikor hátra nézel, túl párás minden, az avar meg zizeg a csizmád alatt. Akar jönni az ősz. Akar jönni, hogy befesse a leveleket, mert nem szereti a zöldet, felhőt húz a nap elé, de kinyitja a tájat - mintha eddig nem ott lettél volna. Értékesebb ilyenkor minden, az alma még édes, gyertyák… Tovább (1260.) Szelíden →

Simítsd el a hajad. Ahogy szoktad. Mosolyogva. Lassan. A veszteségeket magad mögött hagyva mész előre, ellenzők állnak sorfalat, a nap meg ragyog, mert nem bánja, hogy este a hold is felkel. Emlékek adnak alapot, a belülről jövő erő meg tudatja veled a szelid nyugalom biztonságát. Pirosban vagy. Új a kabát, a szürkét lecserélted, tortát sütsz,… Tovább (1260.) Simítsd el a hajad! Megint! →

Az ezüst hőálló ruhája nélkül jött vissza a krátertől. Egy szikla szakította ki a jobb alkarjánál, amikor a harmadik műszert ellenőrizte. Még négy lett volna hátra, de egyből izzadni kezdett, ezért inkább letépte magáról a ruhát, és elindult visszafelé. Százhuszonhét lépésre volt a kivonási pont, ott már elég alacsony volt a hőmérséklet ahhoz, hogy a… Tovább (1260.) Vulkántűz →

Sarah Petrik mögött ült, a templom óráját nézte, huszonegy órája ugyanazon a padon, az ülőgumói már nagyobb stressznek voltak kitéve, mint amikor tavaly nyár elején Szingapúrból Sydneybe repültek születésnapozni. A galambra vártak. Petrik ismert tenyésztő volt, három éve versenyzett is, és most a legértékesebb galambját várták, és bár Sarah már lemondott róla, szótlanul ült Petrik… Tovább (1259.) Szombat délután →