Szerző: Horák Árpád

Tavasz van. Neked. Ez nem az az évszak, ami átsiklik rajtunk egy nap alatt, hogy aztán a nyár perzselésével égessen szét mindent egy kánikulai délutánon. Ez igazi tavasz. Hónapokig tartó, rügyet csalogató, a szíveket vággyal megtöltő tavasz. Neked. Mert szereted. Elindul valami, életigenlő boldogságot adó határtalan, varázslóknak van csak ereje ehhez, amikor késüket körbeforgatva idézik… Tovább (1112.) Lila krókusz nyílik a kert végében →

A temető északi bejáratán mentünk be, onnan háromszor kell jobbra fordulni, amíg elérjük a sírt. A második forduló a központi keresztnél van, oda bárki tehet gyertyát, ha a szerette egy másik temetőben fekszik. Vagy eltemetve sincs. A vihar délről csapott le. Soha nem jön onnan vihar, a hegyek lefogják a szelet, ha hozna is valamit,… Tovább (1112.) Vagy →

Fehér felhők érnek le a rétig, illatot visznek az égbe és neked, az otthonod illatát, - mit máshol nem érezhetsz. Medence partján fekve várom a tavaszt, boruljon virágba minden, a lelkem is, ez a néhány óra megváltoztatja világomat, meg az hogy szépnek látlak szavaid mögött téged. Ültetett fák vannak az udvaron. Máskor zavarna, de harmónia… Tovább (1111.) Virágzó réten fusson szavad →