Horák Árpád

Ház alapját letenni, hogy stabil legyen amíg kell, őseinket beleásva, örökre - a lelkünkből. Egyszerre fújta el a két kék gyertyát. A kapu meg egyből bezárult. Világosabb lett a körben, a sötét odaát maradt, füstszerű arca eltűnt a nyálkás semmiben, ahogy az ember elképzelné, nyálkásnak, hidegnek, mint a békabőrt, pedig száraz, darabos, pixelnélküli nyomot hagyott… Tovább (1263.) Elhozni a tüzet az Istenektől →

Nem úgy sütött a nap, ahogy szokott. Erősebben. A kopjafa tövében a gyertyák csak pislogtak, a sötétre vártak, hogy megmutathassák a fényüket. Rovásírással vésték a fába, hogy ha itt gyújtasz gyertyát, az mindenkinek szól. Négyen álltak előtte. A nő tavaly is ott állt, mintha el sem mozdult volna, tétován szólította meg az érkezőket, elmondta volna,… Tovább (1261.) Temető előtt →

Egy nap meghalunk. De az összes többi napon nem. Százfelé virág szirmát szórja eléd a szél, te a világoskéket keresed, nefelejcs hullatta el, mosolyt tesz így is az arcodra, kergetőznek a földön, kicsit felrepülnek, hogy visszaejtőernyőzzenek, és szőnyeget térítsenek a lábad elé. Puhán lépsz rá, sétálsz a magányos fa felé, ami évszázados viharokat állt ki,… Tovább (1260.) Egy nap meghalunk →